Már a legelején eláruljuk: nem is kell igazságot tenni, hiszen többféle típusú álmodozó ember létezik. Az egyik csoport esetében tényleg valós az állítás, őket ugyanis mondhatni gátolják az álmaik. Ülnek a fotelben, és semmit sem tesznek azok megvalósulásáért. Úgy tűnik, beérik azzal, hogy ezek a moziképek csak a fejükben játszódnak le. Mindez akár káros mértékig is fokozódhat, mégha nem is gyakori, amikor már teljesen elszakadnak a külvilágtól, és csak a fantáziáiknak élnek. Talán mondani sem kell, hogy ezesetben rengeteg gátló tényező áll a háttérben, és félelmek, szorongásos lelkiállapot, vagy korábbi negatív tapasztalatok, kudarcok jelentik az akadályt. Az álmodozás képessége pedig egy kiugró pont lehet, amennyiben az illető szakszerű segítséget kap gátolt állapotának felszámolásához.

No de miért is jelent lehetőséget, nem pedig akadályt a fotelből álmodozó állapota? Azért, mert itt legalább van egy olyan kapaszkodópont, ami például egy depresszív létállapotban lévő embernél már elveszett. Az ő esetükben ugyanis nincsenek célok, vágyak az adott helyzetükben, ami fogódzóként szolgálhatna. Persze ha ezek az álmok túlságosan illuzórikusak, és jelentősen messze állnak a valóságtól, akkor terápiás feladat normális keretbe rámázni azokat, és visszatérni az igazi lehetőségek szintjére.

A másik tipusú álmodozókat viszont a kivetített álomképeik valós tettekre sarkallják, így ezek a képzetek mintegy vizuális motivációként szolgálnak. A legnagyobb elmék, a legsikeresebb feltalálók, valamint üzletemberek mind-mind rendelkeznek ezzel a képességgel. Persze nem elég, hogy fantáziálnak, hanem tesznek is azért, hogy ennek nyomán eredményt érjenek el. Érdekesség, hogy a kivülálló emberek számára sok esetben az ő elképzeléseik éppoly őrültségnek hatnak, mint a "kanapé-álmodozók" esetében. Megdöbbentő módon viszont ezek az álmok meg is valósulnak. Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy az illető "nagyon szerencsés volt". De vajon szerencsének lehet ezt nevezni, amikor valakit az álomképei sarkallnak arra, hogy újra és újra próbálja meg a lehetetlent? Aligha.

Érdemes megvizsgálni, hogy mi melyik csoportba tartozunk: álmodozóak vagyunk? S ha igen, akkor mit teszünk azok megvalósulásáért? Ha pedig kritizáljuk az álmodozó karakterű embereket, akkor nem korábbi csalódásaink, félelmeink, vagy a szociálisan tanult aggodalmak jelentik az elutasítás valódi tárgyát?